A karácsony nekem

Egy lelkiállapot. Bár sokszor ezt közben nem érzem, csak amikor egyedül maradok, és megérint a lelke. Akkor jönnek az igazán fontos dolgok. És bár ilyenkor mindig egyedül vagyok, a szívem teli van minden jóval. Ha épp könnyekre fakaszt, az se baj. Senki ne gondolja, hogy az esedékes évi giccs szállt meg, mert az távol álljon tőlem. Csak idáig nem gondolok a dolgokba, csak mennek a mindennapok, minden jön, és természetes, vagy ha nem, akkor is megtörténik, úgy ahogy lett, vagy ahogy hagytam. Ilyenkor viszont kicsit megáll minden velem, és kapok egy kis időt, hogy belegondoljak mélyebben mindabba ami történik. Így esett ez már az első este is, amikor rámtört a felismerés, hogy véget ért (valamilyen módon) a gyerekkorom. Nem azért mert gyerekem született. Nem otthon karácsonyoztam. Nem anyukámmal. Egyfelől mérhetetlen boldogság, hogy már saját családommal tölthettem Az ünnepet, másrészről mérhetetlen szomorúság kerített hatalmába, amikor az idő hagyta magát utolérni, és nekem erre rá kellett jönnöm, mi is bánt ezen a szép napon. És hiába hívtam fel anyukámat, és lettem pár percre megint a naiv kisgyermek a mesevilágommal, hiába vigasztalt, mint mindig, hamar elszállt, és vissza kellett lépnem a saját csodás anyaszerepembe. De leszek-e én valaha olyan jó anya?Lesz-e nálunk olyan jó a karácsony, mint Otthon?Nem. Olyan nem lehet. Máshogy lesz jó, mert előttem a legjobb példa, és én követem. És mikor lesz az itthon Otthon?Mostantól. De a szívemben az idő nem olyan gyors. Szerencsére. Karácsonykor mindenki gyerek.