Felelősség

Gondoltam valami hétköznapi beszámolót írok Pannácskáról, de közben hívott Anyukám, aki bement a Szent Imre kórház Szülészeti igazgatójához, hogy tisztázza a dolgokat. A hírek hallatán elment a kedvem a hétköznapiságtól.
Eddig elhittem, elhitettem magammal, hogy talán van felelősségem abban, hogy így szültem, mert így könnyebb volt feldolgozni, és túllépni rajta. Nem hittem el, hogy egyszerűen ennyi múlhat egy orvoson, aki legalább 30 éve szüléseket vezet, és pont velünk. Elhittem, hogy talán ez tényleg ennyire fájhat még nekem is, aki eddig azt hitte erős, és magas a fájdalomküszöbe, és a babavárás akarata hihetetlen erővel és kitartással vértezett fel. Még szégyelltem is magam, hogy olyanokat mondtam még Attilának is közben, hogy nem fogom kibírni, annyira fáj, mert nem vagyok rá képes. Még az orvos előtt is feszengtem, amikor fájdalomcsillapításért könyörögtem, és teljes megvetéssel utasított el. 20 óra vajúdás után kaphattam végre infúziót, amikor már Attila is kérte, és 22 óra után oxitocint. Egyik sem csillapította, sőt fokozta a fájdalmakat. De se EDA, se császár, se antibiotikum a babának. Csak a méhösszehúzódások és a fájásleállások. És amikor a szülőcsatornában volt már a pici, és az élete múlott minden percen, azon vitatkoztunk az orvossal, hogy én nem érzem a fájásokat, mert valószínűleg megint leálltak, segítséget kértem tőle, mire azt válaszolta, hallgassam hogy mit üzen a test. Nem a ctg-t rakta a hasamra hogy lássuk mikor kell nyomni!És csodálkozott, hogy a baba nem sírt fel és már nem lélegzett. 10 hónapig a legjobbat próbálja tenni és adni az ember, hogy a kisbabája mindent megkapjon az élethez, és 1 idegen, akinek bizalmat szavazunk, és a szakértelméért még fizetünk is, 1 rossz döntés elég, hogy ezt áthúzza. És hol lesz ő, amíg felnő, és hol volt, amíg aggódtunk, hogy hogy nőhet fel. És ő szülés után nekiállt értékelni az eseményt, amikor eltelt fél óra küzdelem a baba életéért és elmentek a mentők, és mi azt sem tudtuk mi történhetett, és mi lesz, hogy néz ki, milyen a hangja, csak árválkodtunk ott nélküle, ahelyett, hogy hármasban töltöttük volna az aranyórának nevezett első időt a picivel. Amikor elkezdődött az igazi rémálom, és ő azt állapította meg, hogy nem is volt ez egy nagy baba, simán meg lehetett volna szülni. Tehát én voltam a gyenge, hisztis anyuka, aki erre sem volt képes. Ha fel tudtam volna kelni, nyilván nekiestem volna, de ezt megtette Attila, aki még így is finoman elküldte a francba, de ezt is csak annak köszönhette, hogy nem fogtuk fel igazán. Másnap már ott sündörgött hajnalban az ágyamnál, takargatott, tördelte a kezét, amikor épp sírás közben jött be hozzám, és biztatott, hogy adjam ki magamból. Nem tudtam miért jött még 5 orvos és a professzor ugyanígy.
Ma megtudtam. Rákóczi professzor a mai látogatáskor azonnal emlékezett dátumra pontosan az esetünkre, és mélységes elnézéseket kérve, teljesen elismerte a felelősségüket a történtekben. Évente 1-2 ilyen eset fordul elő a kórházban, és ő is számon kérte az orvost, és hogy miért nem kaptam bármiféle segítséget, akár edát, akár császárt, vagy bármit, és miért nem órákkal előbb, de ez most már sajnos mindegy.
Eddig gondoltam, lehet hogy sok szülés ennyire nehéz, és nem voltam rá kellőképpen felkészülve, és tényleg esetleg hisztis voltam, ahogy a doki utalt rá. Most viszont rossz szembesülni, hogy ez tényleg nem rajtam múlt, hanem egy orvoson, aki miatt majdnem a baba és én is rámentünk, egyszerűen fel nem foghatom!!És felháborít hogy ő soha nem fogja viszont érezni a fájdalom tizedét se, amit mind testileg mind lelkileg a babának és nekünk okozott!
De Panna a jelek szerint jól van, és csak ez az egy számít már!